Az ír királyok “koronázó-kövéről” vagyis a Végzet Kövéről (Lia Fáil) elnevezett zenekar nem az esős smaragd szigetről, hanem a napfényes Itáliából származik. A Cynical Stones, amely a második kiadványuk és az első teljes albumuk, 10 kiegyensúlyozott hangvételű neofolk szerzeményt tartalmaz.
Egy ideje már kifejezetten szkeptikusan viszonyulok az ilyen jellegű kiadványokhoz; úgy tűnik, mióta a ’90-es és 2000-es évek neofolk hulláma lecsengett (Sol Invictus, Fire and Ice, Orplid, Darkwood, Ostara, Von Throstahl), a stílus kimerítette a határait, legalábbis az utóbbi néhány évben semmi olyasmi nem történt ezen a színtéren, amire felkaptam volna a fejem, a régi nagyok pedig többnyire megszűntek, vagy maguk is gyengébben muzsikálnak. A Lia Fail azonban üdítő színfolt lehet a hagyományos neofolkra kiéhezett közönség számára, úgy tűnik, ezúttal sikerült elkerülni a stílus buktatóit, a monoton egysíkúságot, vagy a túlzásba vitt patetikus melankóliát. A Lia Fail ugyanakkor nem közelíti meg azt a mélységet és komorságot, sem szövegi sem zenei értelemben, amelyet például a korai Sol Invictus képviselt. A Cynical Stones egy kissé melankolikus, poétikus, zenei szempontból igényesen kidolgozott, lírai hangvételű szerzeményeket tartalmazó album, amelyet az ember mondjuk szívesen hallgat hangulatos téli estéken, de semmiképpen nem olyan, amely a civilizáció sorsáról való kétségbeesett tépelődésre készteti a hallgatót, heroikus magasságokba emel, vagy netán spirituális mélységekbe vezetne.
A tempót és hangszerelést tekintve rendkívül változatos szerzemények hangvételét leginkább a honfitárs Rose Rovine e Amanti-hoz tudnám hasonlítani, olaszos temperamentumot tekintve mindenképpen, de az előbbire jellemző történelmi és vallási utalások nélkül. A zenekar teljes hangszerparkot felvonultat, a szokásos akusztikus gitár mellett a basszus is végig hangsúlyos, emellett dob, fuvola, cselló és zongora is végig hallható. A váltott férfi és női vokál kiemelkedően erős pont, főleg a férfihang tisztasága, és érezhető képzettsége ad hozzá egy bizonyos pluszt. Az ír-kelta hatások, amelyeket a zenekar nevéből következően várhatnánk, a hegedű bizonyos, néhol ír népzenére emlékeztető kezelésében vannak jelen, némi egyéni ízt kölcsönözve ezzel a Lia Fail-nak. Külön számokat kiemelni nem látok értelmét, mert a hangszeres változatosság és az akár számokon belüli tempóváltások ellenére is meglehetősen egységes műről van szó, amelyen tulajdonképpen egyetlen hangulat vonul végig. A Lia Fail biztosan nem fogja „megváltani” a klasszikus neofolk irányzatot, de az mindenesetre bíztató, hogy még ebben a mostanában kevés kiemelkedő zenekart produkáló stílusban is születnek olyan alkotások, amelyek képviselnek egy bizonyos minőséget, egyéni ízt és igényességet.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
